AnyaGazdi Átnyálaztam az elmúlt évtizedemet, s rájöttem, folytatnom kell az írást.
Na ez így nem igaz, a barátaim jöttek rá.
Bennem rekedhetne a fájdalom, a stressz, az öröm és az ébredés, de nem. Én ki akarom kiabálni a világnak, h változom… hogy ébredni akarok a félmegoldásokból, a félig megrágott gondolatokból.
Én nem fogok álarcban élni, örülni a félig pohárnak, kakaót szürcsölve ágyban tévézni egy esős vasárnap.
Annyi ember lemorzsolódhatott volna és itt vannak… nekem… csak én hagytam el Önmagam. Nem mertem hinni magamban, megélni a fejlődés rögös útját, kiaknázni a képességeim. Féltem erős lenni, mert akkor már nem lehetek gyenge. Féltem felvállalni, hogy vannak igényeim, s nem hiszek abban, h az alacsony elvárás a kompromisszumkészség része.
Kényelmesebb becsomagolni azt a szeletet, amit magunknak tartogatunk és annak az Egynek, ki majd társunkká szegődik… elrejteni, óvni a dübörgő világ zajától. Rohannak az évek, s mi hátrafelé megyünk vagy topogunk tétován, sikamlós sekélyes kapcsolatokban…
Ítélkezünk mások felett, s közben álmodozunk…hogy mi mások vagyunk, mások leszünk, máshogy fogjuk, megérdemeljük… de dacolunk, elfutunk, ha tükröt tartanak elénk és dörgölőzködünk, mint a macska a szeretet reményében. Éhesek vagyunk. Olvasmányokkal tömjük, rendszerezzük elménk, közhelyekkel tömjük be a szánk… pótcselekvésekkel ütjük el szabad óráink, így telik egyik hét a másik után.
De belül hervadunk, megrekedünk, ha nem figyelünk.
Nem érdekel már mit gondolnak mások, nagytakarítást végzek… és tisztulok… mert levetem a láncaim és döntögetem a falakat, amiket azért emeltem, h ne kelljen látnom…
Nem zavar már, hogy kényelmetlen a szembesülés, nem kell a cipő, ha nem tudok benne járni, nem kell a hangos zene vagy a tv, mint háttérzaj, hogy elnyomja a lelkem… nem merünk lassítani, nehogy utolérjen a felismerés, h tele az életünk illúziókkal. Azt hisszük minden működik, ahogy van, ha toljuk és húzzuk és lökjük, és a majdnem elég éppen jó, a langyos víz még nem hideg, az akciós nem lejárt… a plusz 10kg csak molett, a fodrász után nem látnak belénk, mert sugározzuk a nőiességet és ez mindent elfed.
Pedig az igazság az, h sokan annyi álarcban annyi játszmát űznek, hogy ne ismerjenek rájuk, hogy ők maguk sem ismerik meg önmagukat.
(Naplóbejegyzéseimből 2017.07.13.)