Sokszor sétálok zenét hallgatva a város utcáin. Szeretem nézni, ahogy a napsugár megvilágítja a fák leveleit… nézni, ahogy leesik egy falevél, ugatnak a kutyák, zöldre vált a piros lámpa… embereket, akik munkába/munkából sietnek…. általában közös bennük, hogy sietnek… Talán éppen a bevásárlólistát bővítik a fejükben… vagy rohannak a szeretőjükhöz… vagy péksüteményért, újságért, csekket feladni, a beteg gyerekükhöz a kórházba… az elhunyt szeretteikhez a temetőbe… Vagy egy randira, osztálytalálkozóra, állásinterjúra… Ezernyi ember ezernyi céllal…Vajon boldogok? Vajon, aki szembejön veled/velem az utcán… boldog?? Vajon várja haza valaki? S vajon hova megy haza? Vajon szokott-e csalódást okozni vagy számíthatnak rá?? Mennyi benne a türelem, az empátia, az ambíció vagy a szorongás… a sérelmei és az emlékei… Vajon egészséges-e és gond nélkül ki tudja fizetni pl. a gázszámlát? Nézem a járásukat… az öltözködésüket… Vajon ők is ilyennek látnak engem?? Nézem a káromkodó autósokat, a gyorshajtókat és a komótos vezetőket…Vajon meglátod-e Önmagad abban a másikban a túloldalon… a lámpánál… vagy a boltban a pénztársorban? Vagy egy idegent látsz… s közömbösséget érzel… Talán észre sem veszed a másikat.
(Naplóbejegyzéseimből 2008.02.24)