AnyaGazdi Gyerekkoromban klassz kiscsaj voltam, úgy hiszem. Kreatív voltam… ma már egy csillagot nem tudnék kivágni szépen ollóval 
De akkor… emlékszem, ahogy általános iskolai ének-zene tagozatos felvételire készültünk Anyuval… mármint én készültem iskolába :)) , minden nap ment a Tavaszi szél vizet áraszt… szerettem énekelni.
A babáimnak kis ruhákat varrtam, öltöztettem őket. Gyakran festettem, rajzoltam, gyurmáztam… megtanultam kötni is.
Hm… Sokat olvasok mindenféle önismereti, lélektan könyvet… meg az agyról, hogy milyen kevés százalékát használjuk ki (na igen ám, és van aki annyit se, mint az átlag )… és hogy az iskolában a bal agyféltekére összpontosítanak, s bizony a jobb mellőzésével a jobb mellőzve van , azaz a Jin, kreatív, intuitív, érzelem és sok minden más…
Mint egy mágnes két pólusa… de együtt tökéletes egész.
És bizony, ha a jobb agyfélteke nincs sűrű használatban, eltűnnek, kikopnak készségek az évek folyamán, amik gyerekkorban magától értetődőek voltak.
Már nem rajzolok, nem énekelek, késztetést sem érzek.
A felnőttek többsége akkor énekel, ha alkohollal vígad vagy felejteni akar, vagy ha egy csöppség ágya szélén altatódalba kezd. Már nem önmagát nyugtatja az énekkel.
Nem festek… A kreativítás kimerül a főzésben, új ízek és receptek kipróbálásában… és már kevésbé használom a képzelőerőm.
Pedig gyerekként emlékszem, hazafelé az úton az utcai lámpa fénye alatt meg-megcsillantak a házak vakolatában a fényes kis kincsek (ahogy én hívtam), s a csillogó kőpor szemcséket ki szerettem volna szedegetni, összegyűjteni.
Akkor még hittünk a mesében, a csodában… és mertünk álmodni.
„Ne félj magadtól! Állj eléd az álmaiddal!” (Nap-igék)
Én azt mondom, felnőttként is bízzunk az ösztöneinkben, intuíciónkban, álmainkban!
(Naplóbejegyzéseimből 2017.07.27)